Utazás a világban
„Egyszer egy utas érkezett a gazdag emberhez.” (2Sám 12,4)
Amikor egy alkalommal egy testvérnek, aki egyébként elkötelezett környezetvédő volt, meséltem
egy külföldi, más témájú egyházi konferencián szerzett élményeimről, majd kissé szégyenkezve hozzátettem – gondolván, hogy a dolognak ez a része, mint „zöldnek”, nem fog tetszeni neki –, hogy „sajnos repülővel utaztam oda-vissza”, ő felkapta a fejét és élénken válaszolta: „Dehogyis! A multiplikátorok csak utazzanak!” Azt értette ezen, hogy ha azért utazunk, hogy ezáltal többeket, alkalmasabban tudjunk a jó felé segíteni, akkor nem kell, hogy lelkiismeretfurdalásunk legyen az erőforrások – ehhez szükséges mértékű – felhasználása miatt.
A kérdésnek nyilván számos ága-boga lehet (hiszen például ha valóban senki más, csak a „jogosan” utazók „röpködnének”, akkor viszont a volumen minden bizonnyal radikális csökkenése miatt a repülés mai infrastruktúrája elviselhetetlenül megdrágulna, vagy fenntarthatatlanná válva meg is szűnne), de most maradjunk meg gondolatban a probléma alapképleténél: az utazás erkölcsi megítélésénél. A felidézett esetben környezetvédő ismerősöm álláspontja szerint az utazást az általa elérhető jó igazolja. Úgy is fogalmazhatjuk: a segítségével szorosabbra fűződő kapcsolatok minősége, még tömörebben: a szeretetkapcsolatok erősödése lehet az utazások igazi célja és létjogosultságának igazolása.
A bibliai példázatban pedig épp az a baj, hogy – jól kitapinthatóan – nem ez történik. Nem tudjuk meg a történetből, miért és miféle utas érkezett a gazdaghoz, de az biztos, hogy az ő (kifejezett vagy feltételezett) ellátási igényeinek kielégítése az indítóoka a konfliktusnak, a szegény ember felé irányuló vérlázító igazságtalanságnak. A példázatban a gazdag és a szegény között tehát semmiképp nem a szeretetkapcsolatok növekedését okozza a harmadik, az utazó érkezése. De azért azt is hozzátehetjük, hogy ha a gazdag nem szánta rá magát arra, hogy a saját vagyonából áldozzon az utazó megvendégelésére, akkor olyan nagyon mély szeretetkapcsolat kettőjüket sem fűzhette össze. Egy égbekiáltó igazságtalanság árán elkészített lakoma fölött pedig még a legnyájasabb mosolyok ellenére sem születhet igaz öröm az étkezők szívében... Pál apostolnak a rómaiakhoz írt, Péter apostolnak pedig első levele egyaránt figyelmeztet a keresztény közösség legsajátabb alapnormájára: a kölcsönös szeretetre. Péter szerint „mindenekelőtt szüntelenül” rá kell törekednünk (vö. 1Pét 4,8), Pál megfogalmazása szerint pedig senkinek se tartozzunk semmi mással, csak ezzel az eggyel (vö. Róm 13,8) kell. Vajon a mi akár hétköznapi, akár rendkívüli utazásaink csupán – ki tudja, mennyire igazságos, és számunkra akár rejtett megoldásokban végződő – ellátási többletigényeket generálnak, vagy inkább a kölcsönös szeretetkapcsolatok evangéliumi hálóját erősítik a világban?
—————————————————–
„A természet a szeretet és az igazság tervének kifejeződése. Létezésében megelőz bennünket, és életünk színtereként Isten ajándéka a számunkra. A Teremtőről szól hozzánk (vö. Róm 1,20), és az ő ember iránti szeretetéről. A természet arra rendeltetett, hogy az idők végezetével Krisztusban »eggyé legyen« (vö. Ef 1,9–10; Kol 1,19–20). Tehát ez is »hivatás«. A természet nem úgy áll a rendelkezésünkre, mint »egy halom véletlenül szétszórt törmelék«, hanem mint Istennek olyan adománya, amely az őbenne lakozó rendre mutat; ezzel az embert abba a parancsoló útmutatásba vonja bele, hogy ezt a természetet »művelje és őrizze« (Ter 2,15). De hangsúlyosnak kell lennie annak is, hogy amennyiben a természetet fontosabbnak tartjuk az emberi személynél, az ellentmond a valódi fejlődésnek.”
A bibliai példázatban pedig épp az a baj, hogy – jól kitapinthatóan – nem ez történik. Nem tudjuk meg a történetből, miért és miféle utas érkezett a gazdaghoz, de az biztos, hogy az ő (kifejezett vagy feltételezett) ellátási igényeinek kielégítése az indítóoka a konfliktusnak, a szegény ember felé irányuló vérlázító igazságtalanságnak. A példázatban a gazdag és a szegény között tehát semmiképp nem a szeretetkapcsolatok növekedését okozza a harmadik, az utazó érkezése. De azért azt is hozzátehetjük, hogy ha a gazdag nem szánta rá magát arra, hogy a saját vagyonából áldozzon az utazó megvendégelésére, akkor olyan nagyon mély szeretetkapcsolat kettőjüket sem fűzhette össze. Egy égbekiáltó igazságtalanság árán elkészített lakoma fölött pedig még a legnyájasabb mosolyok ellenére sem születhet igaz öröm az étkezők szívében... Pál apostolnak a rómaiakhoz írt, Péter apostolnak pedig első levele egyaránt figyelmeztet a keresztény közösség legsajátabb alapnormájára: a kölcsönös szeretetre. Péter szerint „mindenekelőtt szüntelenül” rá kell törekednünk (vö. 1Pét 4,8), Pál megfogalmazása szerint pedig senkinek se tartozzunk semmi mással, csak ezzel az eggyel (vö. Róm 13,8) kell. Vajon a mi akár hétköznapi, akár rendkívüli utazásaink csupán – ki tudja, mennyire igazságos, és számunkra akár rejtett megoldásokban végződő – ellátási többletigényeket generálnak, vagy inkább a kölcsönös szeretetkapcsolatok evangéliumi hálóját erősítik a világban?
—————————————————–
„A természet a szeretet és az igazság tervének kifejeződése. Létezésében megelőz bennünket, és életünk színtereként Isten ajándéka a számunkra. A Teremtőről szól hozzánk (vö. Róm 1,20), és az ő ember iránti szeretetéről. A természet arra rendeltetett, hogy az idők végezetével Krisztusban »eggyé legyen« (vö. Ef 1,9–10; Kol 1,19–20). Tehát ez is »hivatás«. A természet nem úgy áll a rendelkezésünkre, mint »egy halom véletlenül szétszórt törmelék«, hanem mint Istennek olyan adománya, amely az őbenne lakozó rendre mutat; ezzel az embert abba a parancsoló útmutatásba vonja bele, hogy ezt a természetet »művelje és őrizze« (Ter 2,15). De hangsúlyosnak kell lennie annak is, hogy amennyiben a természetet fontosabbnak tartjuk az emberi személynél, az ellentmond a valódi fejlődésnek.”
(XVI. Benedek pápa: Caritas in veritate, 48.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése