A második kérés: Jöjjön el a Te országod!

      Ahogyan az első mondatban azt kértük, amit Isten tiszteletére és nevére vonatkozik, vagyis, hogy

Isten ne engedje, hogy a világ a maga hazugságát és gonoszságát palástolja vele, hanem védje meg neve félelmetességét és szentségét tanításunkkal és életünkkel, hogy dicsérjék és magasztalják értünk: úgy viszont itt azt kérjük, hogy országa is eljöjjön. De ahogyan Isten neve önmagában is szent és mégis azt kérjük, hogy nekünk is szent legyen, úgy az Ő országa is eljön önmagáért, kérésünk nélkül. Mégis azt kérjük, hogy hozzánk jöjjön, vagyis hogy közöttünk és nálunk legyen, hogy mi is azokhoz tartozzunk, akiknél megszentelik nevét és virágzik országa. 

     Mit nevezünk azonban az Isten országának? Felelet: Azt, amit előbb már a Hiszekegyben hallottunk, vagyis azt, hogy Isten az Ő Fiát, Krisztust, a mi Urunkat, elküldte a világba, hogy megváltson és megszabadítson minket az ördög hatalmából, magához vonjon és az igazság, az élet és az üdvösség királyaként érvényesítse uralmát bűn, halál és rossz lelkiismeret ellen, sőt Szentlelkét is ajándékozta, hogy mindezt átadja nekünk szent igéjében, és erejével megvilágítson és megerősítsen minket a hitben. Ezért kérjük itt először is azt, hogy mindez érvényesüljön nálunk és nevét dicsőítse Isten szent igéje és a mi életünk: egyrészt úgy, hogy akik befogadtuk azt, megmaradjunk mellette és napról napra gyarapodjunk benne, másrészt pedig úgy, hogy más emberek is megkedveljék és kövessék, sőt hatalmasan terjedjen a világon, hogy a Szentlélek vezetésével sokan eljussanak a kegyelem országába, részesedjenek a megváltásban, és mindnyájan ebben az egyetlen királyi országban éljünk mostantól örökké. 

      Isten országának hozzánk jövetele ugyanis kétféleképpen történik: először itt a múlandóságban az ige és a hit által, azután örök időkre Krisztus megjelenése által. Mi tehát mindkettőért könyörgünk: hogy eljöjjön naponkénti növekedéssel és egykor az örök életben, azokhoz is, akik még nincsenek benne, és hozzánk is, akik bejutottunk. Mindez pedig azt jelenti, mintha ezt mondanánk: „Kérünk, édes Atyánk, add nekünk először igédet, hogy az evangéliumot híven hirdessük az egész világon, azután pedig azt, hogy hittel be is fogadjuk, hasson és éljen bennünk, hogy országod terjedjen közöttünk az igével és a Szentlélek erejével, az ördög országa pedig olyan vereséget szenvedjen, hogy se joga, se hatalma ne legyen rajtunk, és végül egészen elpusztuljon, a bűn, a halál és a pokol megsemmisüljön, mi pedig örökké éljünk teljes igazságban és boldogságban.”

      Ebből látod, hogy itt nem egy falat kenyérért vagy múló földi javakért könyörgünk, hanem mérhetetlen örök kincsért és mindazért, ami Istené. Ez sokkal nagyobb annál, hogysem az emberi szív még csak gondolatban is kívánni merné, ha nem kapta volna azt a parancsot, hogy kérje. Ő azonban Isten, s ezért számot tart arra a dicsőségre is, hogy sokkal többet és bőségesebben ad, mint amennyit valaki is elképzelhet, örök kiapadhatatlan forráshoz hasonlóan, amely minél tovább ömlik és árad, annál jobban ontja. Semmit sem vár el tőlünk inkább, mint azt, hogy sok és nagy dolgot kérjünk Tőle, viszont haragszik, ha nem kérünk és nem követelünk bátran. Ha például a gazdag, hatalmas császár felszólítana egy szegény koldust arra, hogy kérjen, amit csak kíván, és hajlandó volna nagy fejedelmi ajándékot adni, az a bolond pedig nem kérne mást, mint kolduslevest, méltán tartanánk ravasz gazembernek, aki gúnyt és csúfot űz a császári felség parancsából. Nem is méltó arra, hogy szeme elé kerüljön. Istennek is ugyanígy szégyenére és gyalázatára válik, ha számtalan jót kínál és ígér nekünk, mi pedig megvetjük azt, vagy nem merjük elfogadni, és alig bátorkodunk egy darab kenyeret kérni. Mindez annak a szégyenletes hitetlenségünknek a rovására írandó, amely még azt a jót sem reméli Istentől, hogy megtölti gyomrunkat, még kevésbé azt, hogy kételkedés nélkül várhatjuk Istentől az örök javakat. Bátorodjunk meg tehát és ez legyen az első, amit kérünk, akkor majd minden másban is bővölködünk, ahogyan Krisztus tanítja: „Keressétek először Isten országát, és mindez megadatik néktek.” (Mt 6,33). Hogyan is engedné, hogy hiányt és ínséget szenvedjünk a mulandókban, amikor megígéri az örökkévalót és múlhatatlant.

Apostag - 800

Kedves apostagiak és velünk ünneplők!

Településünk idén nagyszabású ünnepet ül, hiszen 800 éves lett. Első dokumentált említése egy okirat kapcsán 1217-hez kötődik.

Ebből az ünnepből szeretnénk minél teljesebben kivenni részünket, ezért egy különleges kilométergyűjtésre hívunk mindenkit.

Ünnepeljük meg otthonunkat azzal, hogy összegyűjtünk 800 km-t. A cél, hogy ki-ki egyénileg, vagy max. 5 fős csapatban gyalog, futva, kerékpárral, vagy akár úszva tegyen meg 800 km-t december 31-ig. A sportágválasztásban a lényeg, hogy saját erőnket vessük be, ne a motor nyomatékát.
Egy űrlapon keresztül lehet benevezni, majd a megadott névvel rögzítheti mindenki a megtett távot. Bizonyos résztáv elérése esetén meglepit kap

mindenki!

Hajrá!

Az első kérés: Szenteltessék meg a Te neved!

Luther Márton Nagy Kátéjában magyarázza az Úr Jézus Krisztustól tanult imádságot. Mi is sorra vesszük, hogy miként is kell értenünk ezen egyszerű szavakat, melyeket oly sokszor elhadarunk anélkül, hogy jelentésükbe, jelentőségükbe egy hangyányit is belegondolnánk. Több részletben áll itt egy-egy kérés és reformátorunk gondolatai.

     Ez kissé homályos és nem jó kifejezés, mert anyanyelvünkön így mondanánk: „Mennyei Atyánk, add, hogy szent legyen a Te neved!”. Minek azért imádkozni, hogy neve szent legyen? Hát nem szent úgyis? Felelet: Igen, lényege szerint mindig szent, de a mi használatunkban nem szent. Amikor ugyanis keresztyénné lettünk és megkereszteltek minket, Isten nevét kaptuk, mégpedig azért, hogy Isten gyermekeinek nevezzenek, hogy élvezzük a szentségeket, amelyekkel testébe fogad minket, vagyis, hogy rendelkezésünkre álljon mindaz, ami Istené. Ez hát az a nyomorúság,^* amely miatt arra kell a legnagyobb gondot fordítanunk, hogy tiszteljük, szentnek és fenségesnek tartsuk az Ő nevét, mert ez a mi legdrágább kincsünk és ereklyénk, és hogy igaz gyermekeiként imádkozzunk azért, hogy neve, amely a mennyben úgyis szent, a földön is, nekünk és az egész világnak is szent legyen és maradjon.

      Hogyan lesz hát Isten neve közöttünk szent? Az erre adható legvilágosabb felelet ez: Ha tanításunk és életünk istenes és keresztyén. Mivel ugyanis ebben az imádságban Istent atyánknak nevezzük, tartozunk azzal, hogy tisztességes gyermekekhez illően mindenkor úgy éljünk és viselkedjünk, hogy miattunk ne gyalázzák, hanem dicsőítsék és magasztalják. Mármost: vagy szavainkkal vagy cselekedeteinkkel szentségtelenítjük meg az Ő nevét. (Mert amit a földön teszünk az mindig szó vagy cselekedet, beszéd vagy tevékenység.) Először tehát azzal szentségtelenítjük meg, hogy ha valaki Isten nevében olyasmit prédikál, tanít és mond, ami téves és megtévesztő, úgyhogy az Ő neve kénytelen tetszetőssé és kelendővé tenni a hazugságot. Ez az isteni név legcsúnyább gyalázása és becstelenítése. De az is ez, ha valaki gyalázatosan a szent nevet használja takaróul esküdözésnél, átkozódásnál, igézésnél stb. Másodszor: megszentségtelenítjük botránkoztatóan gonosz élettel és cselekedetekkel is, ha házasságtörők, iszákosok, fösvények, irigyek és gonosz nyelvűek azok, akiket keresztyéneknek és Isten népének neveznek: ilyenkor szintén miattunk gyalázzák és káromolják Isten nevét. Mert ahogyan a testi atyának is szégyenére és gyalázatára válik az olyan neveletlen, gonosz gyermek, aki ellene beszél és ellene cselekszik, úgyhogy miatta őt is megvetik és szidják, ugyanígy Istennek is szégyenére válik, ha mi, akik nevét viseljük és mindenféle jót kapunk Tőle, nem tanítunk, beszélünk és élünk tisztességes és mennyei gyermekhez illően, és kénytelen hallani, hogy azt mondják rólunk, hogy mi bizony nem Isten gyermekei, hanem az ördögé vagyunk.

      Látod tehát, hogy éppen azt kérjük ebben a mondatban, amit Isten a második parancsolatban követel, vagyis, hogy nevét ne használjuk gonoszul esküdözésre, átkozódásra, hazudozásra, csalásra stb., hanem használjuk helyesen, Isten dicsőítésére és dicsőségére. Mert aki Isten nevét valamilyen bűnre használja, az megszentségteleníti és beszennyezi azt a szent nevet, ahogyan régen a templom megszentségtelenítéséről beszéltek, ha gyilkosságot vagy más alávalóságot követtek el benne, vagy ha meggyalázták a szentségmutatót vagy az ereklyét, pedig az szent önmagában, csak a használat közben lett szentségtelenné. Ez a mondat tehát egyszerű és világos, ha megértjük, hogy „megszentelni” a mi nyelvünkön azt jelenti: „dicsérni, magasztalni, és tisztelni” szóval és cselekedettel. Lásd meg hát, milyen égetően szükséges ez az imádság. Mert ha látjuk, hogy a világ mennyire tele van szektákkal és tévtanítókkal, akik mindnyájan a szent névvel takargatják és szépítik ördögi tanításukat, akkor méltán kellene szüntelenül segítségért kiáltanunk és könyörögnünk mindazok ellen, akik hamisan prédikálnak és hisznek, és azok ellen is, akik támadják, üldözik és el akarják fojtani evangéliumunkat és tiszta tanításunkat. Ilyenek például a püspökök, a zsarnokok, a rajongók stb. Szükséges ez az imádság önmagunkért is, mert nálunk ugyan hangzik Isten igéje, de nem vagyunk érte hálásak és nem élünk a szerint, ahogyan pedig kellene. Ha pedig ezt őszintén kéred, bizonyos lehetsz abban, hogy tetszik Istennek, Mert semmit sem hall szívesebben, mint azt, hogy ha tisztelete és dicsérete mindent megelőz és felülmúl, és ha igéjét tisztán tanítják, nagyra tartják és megbecsülik.

*Vagyis az, hogy Isten neve rajtunk, de nem szenteljük meg.

Miatyánk - Bevezetés

 

Luther Márton Nagy Kátéjában magyarázza az Úr Jézus Krisztustól tanult imádságot. Mi is sorra vesszük, hogy miként is kell értenünk ezen egyszerű szavakat, melyeket oly sokszor elhadarunk anélkül, hogy jelentésükbe, jelentőségükbe egy hangyányit is belegondolnánk. Több részletben áll itt egy-egy kérés és reformátorunk gondolatai.

A Miatyánk

Hallottuk már, hogy mit kell cselekednünk és hinnünk, vagyis, hogy mi a legjobb és legboldogabb élet. Most következik a harmadik rész, arról, hogy hogyan kell imádkoznunk. Mivel olyan állapotban vagyunk, hogy senki sem tudja tökéletesen megtartani a Tízparancsolatot, még ha kezdett is hinni, és mivel ennek az ördög is a világgal és saját testünkkel szövetkezve körömszakadtáig elleneszegül, azért semmire sincs nagyobb szükségünk, mint arra, hogy szüntelenül ostromoljuk Isten fülét, kiáltsunk hozzá és könyörögjünk, hogy adja, éltesse és növelje bennünk a hitet és a Tízparancsolat megtartását, és hárítsa el mindazt, ami ebben akadályoz és gátol minket. Hogy azonban tudjuk, mit és hogyan kell imádkoznunk, Krisztus Urunk maga tanított minket az imádság módjára és szavaira, ahogyan azt látni fogjuk.

Mielőtt azonban a Miatyánkot sorjában kifejtjük, nagy szükség van arra, hogy előbb intsük és buzdítsuk az embereket imádkozásra, ahogyan azt Krisztus és az apostolok is tették. Először is azt kell tudnunk, hogy Isten parancsolata kötelez minket az imádkozásra. Hallottuk ezt már a második parancsolatban: „Ne vedd hiába Isten nevét!” Hallottuk azt is, hogy ebben azt követeli, hogy szent nevét dicsérjük, minden bajban segítségül hívjuk, vagyis, hogy imádkozzunk; mert a segítségülhívás imádkozás. Erre tehát szigorú és komoly parancsunk van, ugyanolyan mint a többi: ne legyen más Istened, ne ölj, ne lopj stb., hogy senki ne gondolja, hogy egyre megy, akár imádkozik, akár nem. Keményszívű emberek szoktak így vélekedni és gondolkodni: Minek imádkozzam? Ki tudja, törődik-e Isten az én imádságommal, vagy meg akarja-e hallgatni? Ha nem imádkozom, majd imádkozik más. Így megszokják, hogy soha nem imádkoznak, és erre azt hozzák mentségül, hogy elvetjük a hamis és képmutató imádkozást. Mintha azt tanítanánk, hogy nem szabad, vagy nem kell imádkoznunk!

Az azonban igaz, hogy amit imádkozás címén eddig elkövettek, elüvöltöttek és elbömböltek a templomban és másutt, az bizony nem volt imádság. Az ilyen külső dolog, ha helyesen történik, jó gyakorlat lehet a kisgyermekek, az iskolások és az egyszerű hívek számára; lehet éneklésnek vagy olvasásnak nevezni, de nem nevezhető igazán imádkozásnak. Az imádkozás pedig az, amire a második parancsolat tanít: „Istent hívd segítségül minden bajban!” Ezt várja el tőlünk. Ez nem is függhet tetszésünktől, hanem kötelesek és kénytelenek vagyunk imádkozni, ha keresztyének akarunk lenni, ahogyan kötelesek és kénytelenek vagyunk engedelmeskedni atyánknak, anyánknak és a felsőbbségnek. Segítségül hívással és könyörgéssel tiszteljük és használjuk helyesen Isten nevét. (Jegyezd meg ezt mindennél jobban, mert ezzel hallgattatunk el és utasítunk vissza minden olyan gondolatot, amely visszatart és elrettent minket az imádkozástól.)¹ Mert ahogyan semmit sem érne az, ha a fiú ezt mondaná atyjának: „Fontos az, hogy engedelmeskedjem?² ugyanannyit ér, ha elmegyek és megteszem azt, ami tőlem telik!”, hiszen szemben állna vele ez a parancs: Köteles és kénytelen vagy ezt tenni, - ugyanígy itt sincs tetszésemre bízva, hogy teszem-e vagy nem, hanem köteles és kénytelen vagyok imádkozni Isten³ haragjának és ítéletének terhe mellett.

Ezt mindennél jobban meg kell értenünk és meg kell jegyeznünk. Ezzel hallgattassuk el és utasítsuk vissza azokat a gondolatokat, amelyek visszatartanak és elrettentenek minket az imádkozástól, mintha nem volna fontos az, hogy imádkozunk-e vagy mintha csak azoknak szólna ez a parancs, akik szentebbek, és jobb viszonyban vannak Istennel, mint mi. Az emberi szív ugyanis annyira reménytelen természetű, hogy mindig menekül Isten elől és azt gondolja, hogy Isten nem akarja és nem szíveli imádságunkat, mert bűnösök vagyunk és csak haragot érdemlünk. Ilyen gondolatokkal szemben erre a parancsolatra kell figyelnünk és Istenhez térnünk, hogy még jobban meg ne haragítsuk engedetlenségünkkel. Mert ezzel a parancsolattal eléggé értésünkre adja, hogy nem akar minket elvetni vagy elűzni magától, noha bűnösök vagyunk. Sőt inkább magához akar vonni, hogy megalázkodjunk Előtte, elpanaszoljuk nyomorúságunkat és ínségünket, könyörögjünk kegyelméért és segítségéért. Ezért olvassuk az írásban, hogy külön haragszik azért, hogy ha valaki bűnhődik bűnéért és nem tér ismét Hozzá, nem száll szembe haragjával imádságában, és nem keresi kegyelmét.

Ennek alapján így kell következtetned és gondolkodnod: Mivel Isten ilyen komolyan parancsolja az imádkozást, senki a világért se vesse meg imádságát, hanem becsülje nagyra és sokra. Végy példát mindig a többi parancsolatról is. A gyermek a világért se vegye könnyen az engedelmességet atyja és anyja iránt, hanem így gondolkodjék mindig: „Ez a cselekedet az engedelmesség cselekedete. Amit tehát cselekszem, azt azzal a megfontolással cselekszem, hogy engedelmességben és Isten parancsolata szerint élek: erre támaszkodhatom és hagyatkozhatom. Az ilyen cselekedetet nagyra tarthatom, de nem az én érdememért, hanem a parancsolatért.” így van itt is: Amit és amiért imádkozunk, azt úgy kell tekintenünk, hogy Isten követeli és Neki engedelmeskedve tesszük, vagyis így kell gondolkodnunk: „Önmagamért nem ér ez semmit, de mégis hatásosnak kell lennie, mert Isten parancsolta”.⁴ Bármi kérnivalója van tehát valakinek, mindig e parancsolatnak engedelmeskedve lépjen Isten elé.

Fáradhatatlanul kérünk és intünk azért mindenkit, hogy szívleljük meg ezt és semmi esetre se vessük meg imádságunkat. Mert eddig úgy tanítottak az ördög nevében, hogy senki sem törődött ilyesmivel és azt hitték, hogy elég elvégezni az imádságot, mint cselekedetet, akár meghallgatja Isten, akár nem. Szerencsejáték ez az imádsággal és mormolás vaktában, s ezért kárbaveszett az ilyen imádság. Ilyen gondolatok tévesztenek meg és riasztanak vissza minket: „Nem vagyok elég szent és méltó. Ha olyan igaz és szent volnék, mint Szt. Péter, vagy Szt. Pál, akkor imádkoznék”.⁵ De vesd magadtól nagyon messzire az ilyen gondolatokat, mert ugyanaz a parancsolat, amely Szt. Pálnak szólt, szól nekem is, és a második parancsolat ugyanúgy adatott értem, mint őérte. Nem dicsekedhet tehát sem jobb, sem szentebb parancsolattal, mint én. Ezt kell tehát mondanod: „Az én imádságom éppen olyan értékes, szent és Istennek tetsző, mint Szt. Pálé és a legszentebbeké.” Megokolás: „Szívesen elismerem, hogy személyére nézve szentebb mint én, de a parancsolatra nézve nem, mert Isten az imádságot nem a személyért, hanem igéjéért és az engedelmességért fogadja el. Imádságomat pedig ugyanarra a parancsolatra alapítom, amelyre az összes szentek is alapítják. Sőt ugyanazt kérem is, amiért ők imádkoztak és könyörögtek mindnyájan. Ezért hát igen nagyra tartom imádságomat, sőt nagyobb szükségem van rá, mint azoknak a nagy szenteknek.”

Az tehát az első legfontosabb, hogy az Istennek való engedelmességre kell épülnie és támaszkodnia minden imádságunknak, és ne nézzünk a magunk személyére, hogy bűnösök vagy igazak, méltók vagy méltatlanok vagyunk-e. Tudnunk kell azt is, hogy Isten nem tréfál, hanem haragszik és büntet, ha nem imádkozunk, ugyanúgy, ahogyan megbüntet minden más engedetlenséget. Sőt azt is tudnunk kell, hogy Isten nem akarja, hogy imádságaink kárba vesszenek és hiába imádkozzunk. Mert ha nem akarná meghallgatni, nem szólítana fel imádkozásra és nem adna rá ilyen szigorú parancsot.

Másodszor: még inkább sarkaljon és ösztönözzön minket az, hogy Isten ígéretet is adott és fűzött parancsolatához, hogy egészen bizonyos legyen az, amit kérünk. Az 50. zsoltárban ezt mondja: „Hívj segítségül engem a nyomorúság idején, és én megmentlek téged.” (Zsolt 50,15) Krisztus is ezt mondja Máté evangéliuma 7-ben: „Kérjetek, és Ő megadja nektek stb. Mert mindenki, aki kér, kap.” (Mt 7,7-8). Szívünknek ettől föl kell ébrednie és lángra kell lobbannia, hogy kedvvel és örömmel imádkozzunk. Hiszen azért tanúsítja igéjével, hogy szíve szerint gyönyörködik imádságunkban, sőt meghallgatja és teljesíti azt, hogy meg ne vessük, szélnek se eresszük imádságainkat és ne kérjünk bizonytalanul. Elébe viheted ezt és mondhatod: „Színed elé lépek, édes Atyám, és könyörgök, de nem a magam jószántából, nem is méltó voltomért, hanem parancsolatodban és ígéretedben bízva, amely nem téveszthet meg engem, nem is hazudhat.” Aki pedig nem hisz ennek az ígéretnek, az tudja meg ismét, hogy megharagítja Istent, mert legnagyobb mértékben sérti és hazugsággal vádolja Őt.

Az is biztasson és ösztönözzön minket, hogy Isten nemcsak parancsol és ígér, hanem segítségünkre is siet: megfogalmazza a szavakat és a szöveget, szánkba adja, hogy mit és hogyan imádkozzunk, hogy lássuk, mennyire könyörül nyomorúságunkon, és hogy semmit ne kételkedjünk abban, hogy tetszik Neki ez az imádság és biztosan meghallgatja. Ez a Miatyánk nagy előnye minden olyan imádsághoz képest, amelyet magunk gondolunk ki. Lelkiismeretünk ugyanis mindig kételkednék és ezt mondaná: „Imádkoztam, de nem tudom, tetszik-e Neki és eltaláltam-e a helyes mértéket és hangot.” Nincs tehát a földön jobb imádság a mindennapi Miatyánknál, mert az a kitűnő bizonysága van, hogy Isten szívesen hallgatja. Nem is volna szabad ezt elcserélnünk a világ minden kincséért sem.

Az imádság szövegét azért is szabja elénk, hogy lássuk és mérlegeljük azt a nyomorúságot, amelynek arra kell minket szorítania és kényszerítenie, hogy szüntelen imádkozzunk. Aki ugyanis kérni akar, annak valamit elő kell adnia: elő kell terjesztenie és megneveznie azt, amit kíván, különben nem nevezhető könyörgésnek. Méltán vetettük el tehát a szerzetesek és a papok imádságait, mert éjjel-nappal pokolian bömbölnek és mormolnak, de esze ágába sem jut egyiküknek sem, hogy kérjen. Sőt ha minden templomot papostul összehordanánk, meg kellene vallaniok, hogy soha egy csepp borért sem imádkoztak szívük szerint. Mert közülük soha senki sem azért szánta el magát imádkozásra, hogy engedelmeskedjék vele Istennek és mert hitt az ígéretben, de semmiféle nyomorúságot sem vettek észre, hanem mindig csak arra gondoltak, hogy ha minden hibátlanul sikerül, akkor ezzel jócselekedetet végeznek és megfizetnek vele Istennek, mintha nem kapni akarnának Tőle, hanem csak adni Őneki.

Az igazi imádsághoz pedig az a komolyság kell, hogy érezzük nyomorúságunkat, mégpedig olyan nyomorúságot, amely szorongat és kényszerít minket arra, hogy kiáltsunk és sikoltsunk segítségért. Akkor magától ömlik az imádság, úgy ahogyan ömlenie kell, és nincs szükségünk tanításra arról, hogy hogyan készülődjünk hozzá és miből merítsünk áhítatot. Azt a nyomorúságot pedig, amellyel törődnünk kell: magunkét és másokét, elég bőven megmutatja neked a Miatyánk. Ez tehát arra is jó, hogy belőle észrevegyük, megfigyeljük és megszívleljük ezt a nyomorúságot, és meg ne lankadjunk az imádkozásban. Hiszen mindnyájan elég sok hiányt szenvedünk, de az a hiba, hogy nem érezzük és nem látjuk. Isten tehát nem is azért akarja, hogy nyomorúságodat és kívánságodat elpanaszold, mintha Ő nem tudna arról, hanem azért, hogy szíved fölgerjedjen arra, hogy egyre buzgóbban és egyre többet kérj, és szélesre nyisd és tárd ki köpenyedet, hogy sokat kapj.

Gyermekkorunktól fogva kellene tehát megszoknunk, hogy mindennap imádkozzunk minden bajunkban, amit csak érzünk és ami csak ér minket, de más emberekért is, akik között élünk, például igehirdetőkért, felsőbbségért, szomszédokért, házunk népéért. Eközben mindig emlékeztessük Istent parancsolatára és ígéretére, ahogyan mondtam, és tudjuk, hogy nem veti meg imádságunkat. Ezt azért mondom, mert szeretném, ha ismét elterjesztenénk a nép között, hogy újra megtanuljanak helyesen imádkozni, és ne viselkedjenek olyan ridegen és közömbösen, mert ettől napról napra alkalmatlanabbak lesznek az imádkozásra. Hiszen az ördög is ezt akarja és minden erejével támogatja, mert jól érzi, mennyi keserűséget és kárt okoz neki, ha az imádkozást buzgón gyakorolják.

Azt pedig tudnunk kell, hogy egyedül az imádság minden védelmünk és oltalmunk. Mert nagyon is gyengék vagyunk az ördöghöz, hatalmához és táborához képest: ha reánk tör, biztosan eltipor. Gondolnunk kell tehát erre és meg kell ragadnunk azokat a fegyvereket, amelyekre szüksége van a keresztyénnek, hogy helyt álljon az ördöggel szemben. Ugyan mit gondolsz: minek volt eddig olyan nagy hatása, mi gátolta és akadályozta ellenségeink tervét, vállalkozását, öldöklését és fölkelését, amellyel az ördög el akart nyomni minket az evangéliummal együtt, ha a mi oldalunkon vasfalként nem vonult volna fel néhány igaz ember imádsága? Különben nekik is egészen más játékot kellett volna végignézniök, mert az ördög egész Németországot saját vérébe fojtotta volna. Hát csak nevessenek és gúnyolódjanak rajta, mi pedig csupán az imádsággal megbirkózunk velük és az ördöggel, ha ugyan kitartunk és nem lankadunk meg. Mert ha valahol egy igaz keresztyén így imádkozik: „Vidd már végbe, édes Atyám, a Te akaratodat!” - akkor Ő ezt mondja a magasságban: „Igen, édes gyermekem, bizony meglesz és végrehajtom, az ördög és az egész világ ellenére!”

Mindezt intésül mondjuk, hogy megtanuljuk az imádságot mindennél nagyobbra és többre becsülni, és különbséget tudjunk tenni a locsogás és a valamiért való könyörgés között. Mert egyáltalában nem vetjük el az imádságot, de elvetjük az egészen haszontalan ordítást és mormolást, ahogyan maga Krisztus is elveti és eltiltja a hosszadalmas fecsegést. Most pedig röviden és világosan megbeszéljük a Miatyánkot. Hét egymásután következő cikkbe vagy kérésbe foglalja mindazt a nyomorúságot, amely szüntelenül reánk nehezedik, s mindegyik akkora, hogy könyörgésre indíthat, amíg élünk.

1Luther ezt a mondatot törölte az 1529. évi második kiadás óta.

2Luthertől származó javítás az 1529. évi második kiadásban: „Mit törődik Isten az én engedelmességemmel?”

3Ez a szakasz a következő bekezdés végéig Luthertől származó betoldás az 1629. évi második kiadásban; a Konkordia könyvből hiányzik.

4Luthertől származó javítás az 1529. évi második kiadásban: „Noha bűnösök vagyunk, mégis tetszenie kell Istennek, mert Ő parancsolta.”

5Luthertől származó kiegészítés az 1538. évi kiadásban: „és remélném a meghallgatást.”